Drága testvérem, akárcsak ebben a hasonlatban, neked is úgy kell gondolkodnod, mint minden hívőnek, ha a gyermeke meghal: a gyermek ártatlan volt, Teremtője pedig Kegyelmes és Irgalmas. Az Ő legtökéletesebb Kegyelmébe és Irgalmába szólította, az én tökéletlen nevelésem helyett. Kiengedte az evilág nehézségekkel teli, fájdalmas börtönéből, és a Paradicsom kertjeibe küldte. Micsoda boldogság ez a gyermeknek! Ha ebben a világban maradt volna, ki tudja, mi végre jut… Ezért nem sajnálom őt, mert tudom, hogy szerencsés. Marad tehát a saját javam, és magamat sem sajnálom, nem szomorkodom. Mert ha ebben a világban maradt volna, az tíz évre biztosította volna a gyermek aggodalmakkal és fájdalmakkal vegyes szeretetét. Ha jóravaló és tehetős felnőtté vált volna, akkor talán segített és támogatott volna. De halálával közbenjárómmá vált, aki az örökkévaló paradicsomban a végtelen gyermeki szeretet és boldogság forrása lesz számomra. Aki elveszít valamilyen kétes, azonnali előnyt, de nyer helyette ezer biztos, később bekövetkezőt, annak nem szabad kétségbeesetten kiáltania gyászában és kétségbeesésében.

A harmadik pont

A gyermek, aki meghalt, a Legkegyelmesebb Teremtő teremtménye, tulajdona, szolgája volt, hozzá tartozott, és bár szülei társa volt, csak ideiglenesen volt az ő felügyeletük alatt. A Teremtő a gyermek szolgáivá tette a szülőket. Szolgálatuk azonnali díjaként megadta nekik a gyermek kellemes társaságát. Most, mikor a Legkegyelmesebb Teremtő, akinek a gyermek ezer részből kilencszázkilencvenkilenc a tulajdonában volt, elvette őt tőled, és véget vetett a szolgálatodnak, nem hívőhöz illő dolog csillapíthatatlanul zokogni és kétségbeesni – ez inkább a tudatlanok és tévelygők népéhez illő.