A tizenhetedik ragyogás

A tizenkettedik jegyzet

Barátaim, akik ezeket a jegyzeteket hallgatjátok! Tudnotok, kell, hogy néha azért írom le szívem fohászait, imáit, dicsőítéseit, amelyek Uramhoz szólnak, és amelyeknek titkosnak kellene lenniük, mert arra kérem isteni Kegyelmét, hogy fogadja el leírt szavaimat akkor is, amikor a halál már elcsendesítette beszédemet. Igen, rövid életű nyelvem bűnbánata és megbánása nem elegendő vezeklés számtalan bűnömért. Az írás maradandóbb és bizonyos fokig állandó, ezért hatékonyabb. Ezért, tizenhárom évvel ezelőtt[1], amikor a lélek viharai és felfordulása a Régi Said nevetését az Új Said sírásává változtatták – abban az időben, amikor az ifjúság nemtörődöm alvásából az öregkor hajnalára ébredtem – leírtam ezeket a dicsőítéseket és fohászokat arabul. Egy részük fordítása így hangzik:

Ó, Kegyelmes Uram, Nagylelkű Teremtőm! Saját rossz döntéseim eredményeképpen életem és ifjúságom tovatűnt, és ami gyümölcsükként nekem maradt, az csupán a fájdalmas bűn, a megalázó bánkódás, a félrevezető kétségek és fenntartások. Megszégyenült arccal, nehéz teherrel és beteg szívvel közeledem a sírhoz. Ugyanúgy, ahogy barátaim, társaim és rokonaim egymás után halnak meg szemem láttára, én is a sír kapujában állok.

A sír az első állomás azon az úton, amely ebből a múlandó birodalomból az örökkévalóságba vezet, ez a feléje nyíló első ajtó. Teljes bizonyossággal megértettem, hogy ez a világ, amelyhez kötődöm és amely annyira rabul ejt, múlandó – el fog pusztulni, el fog tűnni és el fog hagyni. Megfigyelhetjük, hogy lakói nagy csapatokban hagyják el és utaznak tovább. Különösen azoknak, akiknek alsóbb énjük az enyémhez hasonlóan erős és rosszat parancsol, ez a világ rendkívül kegyetlen, hazug áruló. Egyetlen örömért ezer fájdalommal fizettet. Egyetlen gyümölcsért ezer csapással sújt.

Ó, Kegyelmes Uram, Nagylelkű Teremtőm! A mondásnak megfelelően: „Minden, ami el fog jönni, már közel van”, most már látom, hogy hamarosan én is megkapom a halotti leplet és búcsút mondok barátaimnak. Síromhoz közeledve halott testem néma nyelve és szívem szava így kiált majd Kegyelmed ítélőszékéhez: „Irgalom, irgalom! Ó, Megbocsátó, ó, Szeretetteljes! Ments meg engem bűneim szégyenétől!”